Május utolsó két hete. Mindenki fáradt kicsit, lehet még csiszolgatni a jegyeken a suliban. Meleg van, nyűgösek vagyunk, vagy éppen hideg, akkor meg azért. A művészeti iskolában is ez az összegzés ideje. „A legjobb ihlet a határidő.” Óriási közhely de így van. Vizsgázni kell. Létrehozunk valamit, ami már régóta alakul, most pedig formába kell öntenünk. Kicsit még billeg néha, elhalkul, megbotlik, de a miénk. Együtt hoztuk létre, közösen építettük, gyakoroltuk, szenvedtünk vele. Fellélegzünk: na, milyen volt? Mosoly az arcokon, hol felszabadult, hol tétova. Megkönnyebbülés, valami sikerült(?), megállt az idő egy pillanatra.
Nézem a néptáncosokat, ismerős gyerekarcok, néha hónapok alatt is rengeteget változnak. A mozdulatokban fedezik fel a világot. Mozdulatokban, melyekben mi is magunkra ismerhetünk. Miközben a csöpp gyermekből nagyobbacska válik szinte észrevétlenül változnak át a százszor, ezerszer elgyakorolt figurák. Ami eddig csak egy karlendítés volt, mostanra gesztussá érik, a páromnak szól, aki ha ránézek, visszanéz. Tekintetünkkel tartjuk egymást.. Zalaszabarban, Sávolyon, aztán Balatonszentgyörgyön. A tánc mozgás, a mozgás ritmus, a ritmus zene. Felszabadultság és önfegyelem egyszerre. Ének szól, most furulyán, majd klarinéton. Aztán megszelidítjük a gépet. A tack-jel ledjét figyeljük a masinán: kezdődhet a dal, most már együtt.
Minden hangszer nehéz. Minden hangszer könnyű. Ki a főnök? Az ember, vagy a hangszer? Belefújod a dalt a furulyába, a lyukakat kell csak szabadon hagyni a megfelelő sorrendben, hogy szépen ki is jöjjön belőle. A klaviatúrán ott van a dallam kiterítve, csak rá kell koppintani a hangokra. \Fülöp Szabolcs gitártanárunk összefoglalója\
